Nora Smith : VÁLTOZÁS című könyve

Nora Smith VÁLTOZÁS
Alcím:
Kényszer
Falak
Elfogadás
Szer-L-M
Belső hangom
Látszaton túl

Kiadó: Kovács Nóra 2017
Első kiadás
Borító dizájn: Dobó Máté (Mattan) nekem Mátus
Hátsó borító fotó: Dallos Dávid
KÖSZÖNET! Köszönet annak a néhány szemét embernek, akiket az életem dobott az utamba,
mert így megadatott, hogy megírhattam három könyvet. Az első, NÓRA című könyvem írása
közben arra gondoltam, hogy örülök, ha életemben egyet össze tudok hozni. Nem kiizzadni
magamból, hanem megírni rendesen, és jól. Sikerült.
A második könyvem, a NÓRA2 kínok közepette íródott, és ez is sikeres lett.
A harmadik, VÁLTOZÁS című kötet pedig tele van élettel, érzelemmel, és csuda jó
történetekkel. De ahhoz, hogy ide eljussak, nagyon sok szemétséget éltem meg és nagyon sok
szeméttel sodort össze az élet szele. Ezért tehát a köszönet mindazoknak, akik bántottak,
ártottak, elárultak, kihasználtak, vagy visszaéltek a jóságommal, bizalmammal, hűségemmel.
Megtanultam különbséget tenni jó és rossz között, igaz és hamis között. Ha ti nem vagytok, ma
nem lehetnék boldog ember. Márpedig boldogság lakik a szívemben, hála nektek! Köszönöm!
A jó szereplőknek is köszönettel tartozom. Azért, hogy velem vagytok akkor is, amikor sírásra
görbül a szám, és akkor is, amikor a közös dohányzóban váltjuk meg a világot, hangos
nevetések közben.
Köszönöm, hogy befogadtatok a nagy dunyha alá, és köszönöm a bizalmat, amit nap, mint nap
kapok tőletek.
Köszönöm Dobó Máténak, hogy sok-sok év barátság után szívesen vállalta a harmadik
könyvem borítójának tervezését és kivitelezését. Jó érzés olyan emberrel dolgozni egy ilyen
feladaton, aki sok éve ismer.
Köszönöm Dallos Dávidnak, hogy volt kedve fotózni a könyv hátsó borítóját, és kihasználhattam
kreativitását.
Köszönöm, hogy segítettetek a könyv írásában, és néhány rész elolvasásában. Köszönöm a
véleményeket, a hozzászólásokat, ihletet, amiket a kötet írása közben kaptam tőletek. Itt
vagytok mindannyian egy karnyújtásra tőlem, és én ettől végre biztonságban érzem magam.
Hiányzott a biztonság, de ez az érzés is megérkezett belém. KÖSZÖNÖM!

ELŐSZÓ JÓ REGGELT!
A kedvenc mondatom a Jó reggelt! Erre onnan jöttem rá, hogy többen rám szóltak, olyan tíz,
tizenegy óra körül, délelőtt, hogy már nincs reggel, miért mondom? Kénytelen voltam ezen
elgondolkodni minden alkalommal, mert igazuk volt. Jó reggelt-et reggel mondunk, nem pedig
délelőtt. De a szép napot nekem nem üdvözlő, hanem elköszönő mondat. Imádom a reggelt,
mert olyan, mintha egy új oldalt kezdenél egy könyvben. Tele van lehetőséggel, teendővel,
izgalommal, várakozással. Előttem van az egész nap, és jó eséllyel az fog történni a nap
folyamán, amit én szeretnék. Persze, tudjuk, hogy ez nem így van, de én erre törekszem. Nem
lesem valami mögé bújva, hogy vajon milyen veszély vagy rossz, kellemetlen helyzet elé állít a
nap. Kapom őket így is, bőven. A jó reggelt, tele van friss energiával, a jó reggelt nekem egy
tiszta állapot. Ezt igyekszem elvinni minden egyes napba, addig, amíg valaki rám nem szól,
hogy jó reggelt??? Az akasztott ember már ki is hűlt! Ha jó a reggelem, akkor jó lehet a napom
további része is, és így nagyobb az esély az apró csodákra. Ez a hozzáállás még mindig jobb,
mintha elkezdenék még az ágyban azon aggódni, hogy vajon tényleg ráesik-e a cserép a
fejemre, amint kilépek az ajtón? Tényleg igaz az, hogy ha bal lábbal kelünk fel, akkor ballábas
napunk is lesz. Tök egyszerű.
Amikor a szarpasszos állapotodban vagy, nagyon alacsonyan rezegsz, és amikor alacsonyan
rezegsz, ezeket a frekvenciákat érzékeled. Tehát sorozatban rossz dolgok fognak történni. Sok
apró rossz, amik délutánra már sírásra is késztetnek. Kiborulsz, holott egy sima szerda van. Ha
jó passzban lennél, észre sem vennéd ezeket az apró szarságokat. Úgy lépnél át rajtuk, mint
egy darab kavicson az utcán.
Ha jó a reggelem, jó lehet az egész napom. A reggeli és délelőtti időszak az én esetemben a
legtevékenyebb és legaktívabb. Szeretek reggel elintézni sok apró dolgot, mert így már tíz órára
úgy érzem, hogy tevékeny és hasznos voltam. Jó reggelt!

BEVEZETŐ VÁLTOZÁS
2017. január 17.
Egy bölcs ember egyszer azt mondta, hogy egy valami állandó, a változás. Ő volt Herakleitosz.
Állj meg egy kicsit és gondolkozz el ezeken a szavakon. Érted őket? Tényleg érted? Akkor jó.
Mert eszemben sincs azokhoz az emberekhez szólni, akik görcsösen azt vallják, hogy ők
sosem változnak. Dehogynem, csak annyira sem ismerik magukat, hogy a bennük és körülöttük
zajló változásokat észrevegyék. Ők ne is változzanak, minek? Tehát, miért nem veszi észre azt
valaki, hogy mondjuk, egyszer csak nem a vanília fagyit kéri Bagamérinél, hanem a csokit?
Hogy nem veszi azt észre valaki, hogy régen nem szerette a pacalt, mostanában pedig igen?
Tényleg ennyire nem figyel magára az emberek zöme? És akkor hol vannak a nagy változások?
Te szereted a változásokat, vagy mindent megteszel azért, hogy a komfortzónádat nehogy
átlépd? Hol van a te komfortzónád határa és hol van az enyém? Én tudom az enyémeket, de
mindenki tudja a sajátjait? Mit csinálnak azok az emberek, akik a „nem változom” táborba vagy
csoportba tartoznak? Amikor várakozik a sorára a pékségben vagy várja a buszt, nem
gondolkodik semmin? Nem pörgeti vissza a filmet a fejében bizonyos dolgokkal kapcsolatban?
Amikor este az ágyában álomra hajtja a fejét, nem pörögnek neki vissza a nap kockái
maguktól? Nem társul hozzá érzelem? Ezt jól csináltam, azt kevésbé, ott ügyes voltam, ott meg
kiálltam magamért, azaz fejlődtem. Erősebb lett az önérzetem és jól vagyok a bőrömben. Mert

ez mind változás. Ezt hogy nem lehet észrevenni? Vagy tényleg csend van ezeknek az
embereknek a fejében? Nekik nincs belső hangjuk, ami útba igazítaná, vagy jelezne, hogy rossz
irányba haladnak? Jó pár nappal ezelőtt történt egy eset, és máig nem bírok napirendre térni
felette.
Kezdjük ott, hogy két eshetőség van, amikor valaki pofátlanul és neveletlenül viselkedik velem.
Vagy már csak azért sem teszem neki szóvá, hiszen erre vár, vagy kinyitom a számat. Ez
esetben az utóbbi történt.
Álltam egy boltban a kasszánál, én következtem és léptem egyet előre a pénztáros felé.
Köszöntem is neki illedelmesen, de közben érzékeltem, hogy valaki konkrétan beleállt a
nyakamba. Borzasztó rossz és idegesítő érzés volt. Léptem egyet előre, így pont a kassza
mellé kerültem, és a mögöttem sorban álló elvileg így méterekkel hátrébb állt volna tőlem. De
nem! Az öregasszony konkrétan odaállt velem szemben, mintha anyám lenne és azt nézte,
hogy mivel fizetek, és mennyi pénz van nálam. Igazából, ha nem sasolt volna, akkor is elérte
volna a tűréshatáromat, de így biztosan túllőtt a célon. Először ránéztem a pénztárosra, mintha
engedélyt kérnék tőle a következő pillanatokhoz, aztán ránéztem az öregasszonyra, és azt
mondtam neki, Megkérhetem, hogy álljon hátrébb? Szeretnék fizetni nyugodtan, egyedül. Mire
az öregasszony séróból annyit mondott, Nyugodtan beszéljen csak, egyáltalán nem érdekel,
amit mond! Hát mondom, csókolom, pont ez a baj, hogy önt ez egyáltalán nem érdekli, mert ha
érdekelné, nem mászna bele a nyakamba és a számba. Az ilyen fajta amúgy energiavámpír.
Mondtam is anyukámnak, ha ilyen lennél, szégyellnélek. Milyen ember az olyan, akit, amikor
figyelmeztetnek egy hibájára, konkrétan leszarja, és még én vagyok a hülye. Remélem az ilyen
öregasszony nem pedagógus? Vagy nem orvos?! Tuti valami ellenőr vagy rendőr volt
nyugdíjazásáig és ma meg nem bír magával mit kezdeni. Milyen lehet az ilyen nő az unokáival?
Vagy velük végtelenül kedves és cuki nagyi, csak valahol ki kell tombolnia neki is a feszkót?
Tapintatlan! És nem értem, hogy tud létezni egy ilyen valaki a világban nap, mint nap. Ezek
azok az emberek, akik mindenben a rosszat keresik és ők az áldozati bárányok. Annyira rá van
fókuszálva a rosszra, hogy be is jön neki, aztán diadalittasan örül is, hogy én megmondtam! Az
ő idejében (amikor fiatal volt) más világ volt! Biztos. De ma is más világ van. Minden valamire
való helyen, ahol pénzmozgás van, ki van írva, hogy kérem, itt várakozzanak!
Ez a vén luvnya a bankban is odaáll az előtte álló vadidegen ember nyakába és ott liheg neki,
hogy biztosan meg tudja számolni a pénzét fillér pontossággal? Ezt a generációt miért nem
tanította meg senki hogyan tartsa tiszteletben mások intim szféráját? Kíváncsi lennék, fordított
helyzetben az ilyen mit csinálna? Ha én állnék az öregasszony nyakába a LIDL-ben és azt
nézném, hogyan mennyit és mivel fizet. Kapnék olyat! Biztosan elhordana minden szemétnek,
és neveletlen bunkónak. De ő simán megteszi, és amikor figyelmezteted rá, nem elnézést kér,
mert esetleg nem figyelt, és mondjuk sietne, hanem leoszt, hogy takarodj! Ó, Istenem, add,
hogy soha ne legyek ilyen öregasszony! Soha ne legyek ilyen ember, mert ez nem kor kérdése.
Az ilyen ember húszévesen is ilyen volt. Senki sem tud kifordulni önmagából. Alapból
rosszindulatú.
DE! Ezt leszámítva és ettől függetlenül, mi van ezekkel az idős emberekkel, úgy általában, és
többségében? Ja, hogy míg elérték a nyugdíjas kort nem tanultak meg nemet mondani és kiállni
magukért? Ha meg kiállnak, akkor nincs hozzá kellő stílus és intelligenciájuk? Ők az elnézést,
ne haragudjon, bocsánat szavakat nem ismerik, csak az unokájukkal mondatják folyton
folyvást?! De ők neveltek fel minket? Remélem, hogy nem! Az én szüleim mindig hagyták és ma
is hagyják, hogy terelgessem őket. Korábban nem mertem volna szólni egy ilyen vagy hasonló
helyzetben, hogy nekem ez kellemetlen, vagy zavaró, ma már simán megteszem. Akkor is, ha
tudom, hogy 8 erre ment ki a játék. Kiadom magamból azt a feszültséget, amit egy idióta
okozott bennem, aztán kiírom magamból, és továbblépek, de közben fejlődtem, és változtam.
Van egy mondás. Nem állok bosszút magamon, azaz nem idegesítem magam mások
hülyesége miatt. Amikor úgy érzem, hogy egy kedves vagy befelé sátáni röhögéssel túl tudok
lépni egy emberi hülyeségen, addig továbbra is mosolyogni fogok. Ám, ha eléri valaki az
ingerküszöböt, akkor eztán is jelezni fogom, hogy eddig és nem tovább! Nem megmondó
vagyok, és nem is akarok az lenni. Isten ments! Van belőlük manapság bőven elég, sok is. Én
csak jelezni fogom, hogy hol vannak a határok és kit meddig vagyok hajlandó közel engedni
vagy elviselni. Senki sem tehet olyat nekem vagy velem, amit én nem akarok, vagy nekem nem
jó.
Ez is változás, sok év változása, hogy megtanultam nemet mondani. Az mekkora változás,
amikor a körülmények hatására leesik neked, hogy azt hitted magadról, hogy türelmes és
fegyelmezett vagy, aztán kiderül, hogy nem. Nagyon nem! Türelmetlen és túl gyors voltál, hiába
figyeltél arra, hogy ne vidd túlzásba időnként, és ne pörögd túl magad. De, igen. Túlpörögted
magad.

Ez az a helyzet, amikor kénytelen vagy változni, mert az orrod alá dugta az élet, hogy tanulj.
A másik változást jobban szeretem, azt, amikor én akarok változni. Mondjuk tanulni, vagy
fejlődni egy területen. Képezni magam, és gyakorolni, ha szükséges. Tudod hány videó filmet
csináltam meg mire azt mondták, hogy igen! Ez most már jó. Nem morogtam közben, hogy újra
kell kezdenem az elejéről, vagy sokat kell korrigálnom, snitteket cserélni és a zenét alatta.
Tanultam. Fejlődtem, változtam. Én akartam. Még a vágóprogramot is én választhattam ki,
viszont a saját időmből internetes segítséggel tanultam meg a programot kezelni. Ma is csak az
alapokat ismerem, és van még hova fejlődni, de arra büszke vagyok, hogy a nyersanyagaimat
felhasználó ismert tv csatornák (Duna tv, M1) szívesen használják és dicsérik. És nem csak
dicsérik, hanem viszont is látom a tévében, és a nevemet sem felejtik el odaírni.
Sokkal jobb úgy fejlődni, ha azt te magad akarod, de az csak úgy megy, ha ismered magad.
Érzed belül, hogy mi az, ami téged érdekel. Ha tudod, akkor nyert ügyed van. Ha nem, akkor
szánj rá időt, hogy kipróbálj dolgokat, aztán meg fog jönni, hogy mi is vagy te igazából. Mi köt
le, mi érdekel, miről szeretnél többet tudni, olvasni. Menj el rajzolni egy hétvégére. Menj el
lovagolni egy lovardába. Menj úszni, vitorlázni. Mi vonz téged? Mi tölt fel? Mitől érzed jól és
energikusnak magad? Miért nem tanítják meg ezeket a dolgokat az óvodában? Amerikában azt
mondják a gyerekeknek, hogy bármi lehetsz! Giccses, de igaz. Nálunk mit mondanak a
kicsiknek? Ülj le, egyes! A kettő közül melyik a motiváció, a dicséret vagy a testi fenyítés? A
szárnyalás vagy a félelem?
Melyik kisgyerek fog meg tanulni hamarabb és biztonságosabban úszni, az, akit küldenek a
medencébe, vagy az, aki alig várja, hogy a víz alá merülhessen? Értem, hogy annak idején,
amikor én voltam kicsi gyerek, nem is hallottak a szülők arról, hogy figyelgesd a gyerekedet,
hogy mi iránt fogékony, miben ügyes, mi érdekli? És igazából sok más dolgod nincs is ezek
után, mint efelé terelni, és hagyni, hogy ő akarja. Amikor én voltam kicsi gyerek, egyik héten a
művészi torna a másik héten a citera a következőn a könyvtár, majd a néptánc érdekelt.
Belekóstoltam mindenbe, amibe csak lehetett. Zongorázni akartam, de azt mondták, hogy én
maximum trombitálni fogok, nem zongorázni, mert nem vagyok alkalmas zongoristának.
Egyszer voltam trombitaórán, soha többet.
Egy idő után viszont a sok érdeklődésből az lett, hogy ez a gyerek mindent akar, de igazából
semmit sem. Nem volt igaz. Próbálgattam magam, hogy miben lehetnék én is jó, mint a társaim.
Amikor kiderült, hogy a baletthez meg már túl öreg vagyok, azt hiszem feladtam, és nem
figyeltem oda többé arra, hogy mit szeretnék én csinálni. Ettől kezdve sok évig elvárásoknak
igyekeztem megfelelni, hol az iskolában, hol otthon, és mint tudjuk, egyik sem sikerült. Azt
hittem ez majd megkönnyíti az életemet, de jócskán felnőtt voltam már, amikor ismét változások
sora árán rájöttem, hogy senki miatt sem kell változnom, csak magam miatt és senkinek sem
kell megfelelni, csak magamnak. Amikor ide eljutsz, meg tanulsz nemet mondani. Amikor meg
tanulsz nemet mondani, azonnal meghatároztad az értékedet és ezt mindenki észre fogja venni.

Abban a pillanatban, ahogy kilépsz a sorból, és a saját ösvényedre lépsz, egy teljesen másik
világ tárul eléd.
Nem kell megijedni, még nem vagyunk Csoda országban, csak végre kiléptünk abból az
állapotból, hogyan vessünk véget életünknek, mert elfelejtettük értékelni magunkat, hiszen erre
sem tanít meg minket, senki!
Előbb magadat értékeld, majd utána fognak mások is értékelni. Előbb magadat vedd komolyan,
és majd utána fognak mások is komolyan venni. Előbb tanuld meg magad képviselni, és majd
utána fognak téged mások is képviselni. Hetekre volt szükségem, hogy megértsem mit jelent
az, hogy magamat képviselni. Azt hiszem, bevezetésnek ennyi pont elég is. Hónapok óta azon
gondolkozom, hogyan hozzam össze a harmadik könyvemet.
Most azt kérdezed, hogy kinek az elvárása a harmadik könyv megírása? Az enyém, vagy
másoké? Nos, remélem, hogy senki sem várja el tőlem, hogy harmadszor is belevessem
magam a betűkbe és a mondatokba. Bízom benne, hogy várják a harmadik könyvet,
türelmetlenül. És én sem várom el magamtól. Na, jó, egy kicsit igen! Ha már annyi minden
mondanivalóm volt két könyvön keresztül, akkor az elmúlt három évben csak történetek olyan
dolgok, amelyek közkincsé tehetőek és megoszthatóak, és hasznosak lehetnek, de leginkább
kikapcsolja az agyadat. Tehát, hónapok óta időről időre bekúsztak a fejembe a harmadik
könyvem gondolatai, de valahogy mindig ugyanoda lyukadtam ki. Azok a dolgok, amik nagyon
kikívánkoznak belőlem, túlságosan személyesek, bensőségesek, vagy konkrétan titkosak.
Tehát nem tudok olyan könyvet írni, mint az első kettő volt, mert kivitelezhetetlen. Jó, akkor mit
tegyek? Tusolás közben tettem fel a nagy kérdést mondjuk úgy, hogy az Univerzumnak. Mi
legyen a harmadik könyvem címe? Az volt a furcsa, hogy azonnal kaptam is egy választ,
VÁLTOZÁS. Önmagában az is változás, hogy a könyvem címén, tartalmán, megközelítésén,
felépítésén, és az összhatásán változtatok. Persze ez is én vagyok, és viszem tovább az első
két könyvet, de már másképp. Hiszen én is más lettem.

1. FEJEZET 2013. november
Éreztél már olyat, hogy kilök magából egy közeg egy hely, egy terület, egy város, az emberek?
Nem kívánom senkinek, amiket átéltem elég intenzíven, sajnos. Nem azért nem akarok
részletesen beszélni a legmélyebb időszakomról, mert ciki, vagy kellemetlen, hanem azért, mert
ma már annyira messze vagyok attól az állapottól, hogy el sem tudom képzelni, mindez velem
történt. És a legnyomasztóbb gondolat benne az, hogy én teremtettem azt is, és ezt is, aki ma
vagyok. Még ma sem ott tartok, ahol igazából szeretnék, de a mércémet is én határozom meg,
nem mások. Olvastam ma egy cikk címét:” Egy harminc éves nőnek hol kell tartania?” Micsoda?
Mi az, hogy hol kell tartania? Ki határozza meg, hogy melyik életszakaszunkban hol kell
tartanunk? Senki, csak én tudom, hogy mit akarok, és ahhoz képest most hol tartok. Jó úton,
mert a mindennapok apróságaiban megkapom az élettől a visszajelzéseket, és a segítő
támogatást is. Itt jövök vissza ahhoz, hogy az emberek nem veszik észre azt, ami körülöttük és
velük történik. Hányan nem veszik észre azt a halom pofont, amit kapnak szinte minden nap?

Bármit akar az illető intézni csak falakba ütközik, csak elutasítják, nem válaszolnak neki, nem
sikerül semmi, de nem veszi észre, hogy ez mind üzenet a számára. Én észrevettem, hogy
Budapest már nem kíváncsi rám. Egy darabig befogadott, etetett, ellátott, tanított, otthont adott,
munkát, és nevelt. De mára ez kifújt. Nincs tovább.
Mi jön ebből le nekem? Megbuktam a saját iskolámban és a saját életemben. Mindent
elkövetek, hogy haladjak előre, de nem sikerül. Azt gondolom, hogy tök normális emberi reakció
az, hogy ilyenkor kiborulunk. Nem sajnáltatjuk magunkat, hanem csődöt jelentünk magunknak,

megnyomjuk a reset gombot és kiszállunk valahol a saját életünkből. Valahol egy kicsit
meghalunk, de muszáj, különben maradunk továbbra is a padlón ülve, abból meg nem lehet
kenyeret venni! Kapaszkodj meg valamiben, aztán állj fel a földről A túlélési ösztön, ismerős?
No, nálam ez kapcsolt be a padlón ülve, és ilyenkor kínomban, pánikhelyzet közepén szép
sorban eszembe jutnak azok a technikák, amiket évekkel korábban tanultam, gyakoroltam,
használtam sikeresen, majd szépen lustaságból hanyagolni szoktam őket. Talán ha
rendszeresen meditáltam volna, nem kerülök a padlóra.
Talán ha képes lettem volna megőrizni a nyugalmamat és hitemet önmagamban, akkor nem
kerülök a padlóra, de ez most már mindegy, mert ott kötöttem ki. Ha pedig meggyártottam
magamnak, akkor romboljuk is le, de nagyon gyorsan. Ilyenkor valahogy előkerülnek okos
könyvek, amiket veszek, vagy kapok és olyan mondatokat olvasok bennük, hogy ordítok befelé,
vagy kifelé is. Fájnak, mert röhejesen egyszerűek, mégis pokolian nehéz őket felfogni,
megérteni, majd annak megfelelően cselekedni is. Ilyen pl. Szeresd magadat. Na, ettől a falnak
tudtam menni. Aztán mit szeressek magamon, vagy magamban??? Úgy mégis, mi a fenét
szeressek magamon? Lefordítom, önértékelési probléma, méghozzá elég súlyos.
Szóval, ezekről nem azért nehéz beszélnem, mert kellemetlen, hanem azért, mert rettentően
felbosszant. Ideges és feszült leszek tőle. Nem akarok haragudni magamra, hogy padlóra
küldtem magam, mert nem ez a fontos ebben, hanem az, hogy állj fel! Tehát, önértékelés.
Ehhez viszont nekem segítség kellett. Régebben, ha éreztem, hogy bajom van, azonnal keresni
akartam egy szakembert, hogy segítsen megoldani, de ez nem jó, mert ilyenkor jönnek azok,
akiket amúgy senki sem hívott.
A sok okos, akik mindenbe bele tudnak szólni, és csak hatalmas baromságokat mondanak, meg
tanácsolnak. Rossz útra visznek, és nem arra figyelsz, amire kéne, hanem minden másra.
Semmi bajom a rontáslevétellel, ma már elfogadom, hogy van ilyen, de ne fogjunk minden bajt,
gondot, anyagi problémát, betegséget a rontásra. Ha jó a lelkünk ott a legmélyén, akkor nem
hiszem, hogy annyi ellenségünk lenne, hogy halomba hozzák ránk az átkokat. Amikor megjött a
felismerés, hogy nem értékelem magam a helyén, nem kerestem segítséget azonnal, hanem
megpróbáltam magam megoldani.

Ez meg csak úgy megy, ha elég sokat vagy egyedül és még beszélgetsz is magaddal, és
meghallod a belső hangodat. Ebben az időszakomban és állapotomban olyan mondatok
kerültek elém, mint vegyél elő egy papírt meg egy tollat és kezd el leírni, hogy mikért vagy hálás
az életedben. Na, itt végem volt!
Olyan brutális ellenállás volt bennem ezzel kapcsolatban, hogy törni, zúzni tudtam volna!
„Haggggyatok” már engem ezzel békén, hogy miért legyek hálás?! Van néhány iskolai
bizonyítványom, papírom, oklevelem, pár fotókiállításom is volt elég jó helyeken, megnyertem
egy blog[1]pályázatot, és ezzel lett egy saját rovatom, írtam és kiadtam egy könyvet, kettőt. És
akkor mi van??? A saját mércém szerint ez édes kevés, apám! Ezeket kezdjem el szépen leírni
és legyek is érte nagyon hálás? Na, ne már! Nagyon feszengtem ebben a helyzetben és
állapotban, mert amiket eddig összealkottam, azok nekem tök természetes dolgok.
Természetes, hogy fotózok és írok. Aztán beugrott egy gondolat. Nem minden ember tud jól
fotózni.
Nem minden embernek van érzéke ahhoz, hogy érzelmes fotókat lőjön, és nem minden ember
tud könyvet vagy blogot írni. Jó, akkor ez most hirtelen gyorsan az érem másik oldala lett, hogy,
hű de fasza csaj vagyok! Na, ez sem lesz így jó. Meg szeretném találni a közepét ennek az
érzésnek és a felelősségét is. Amikor ide eljutottam egyedül megcsörrent a telefonom, és egy

nagyon kedves barátom megkérdezte, hogy van-e kedvem kipróbálni a Theta Healing-et?
Szerinted volt? Persze. Erős Tamás neve már ismerős lehet neked, hiszen a második
könyvemben egy hosszú beszélgetést olvashattál vele a TH-ről. Azóta eltelt három év és ez a
terápia nagyon sok embernek segített már visszatérni önmagához. Nekem is.
Szembesülni azzal, hogy nem szeretem azt, aki, és ami vagyok, nagyon fájdalmas volt. Ebben
az esetben kénytelen voltam változni és változtatni kő keményen és tudatosan. Napról napra
megbeszéltem magammal, hogy mennyi szépség és érték van bennem, és tényleg meg is
találtam őket. Átéreztem, leesett és tele voltak érzelemmel. Az eleje nagyon nehéz volt, de
ahogy elhittem, azzal arányosan kezdett testet ölteni a mindennapjaimban és a lelkivilágomban
a pozitív változás. Amikor először észrevettem, hogy őszintén örülök egy apróságnak, az olyan
érzés volt, mintha eddig jegelve lettem volna, és most felolvadt a jégpáncél. Apró lépésekben és
történésekben kaptam válaszokat és információkat, hogy merre haladjak, és merre ne. Ésszel
cselekedtem, de a szívemre kezdtem hallgatni, és működött. A szívem pedig azt harsogta egyre
hangosabban, hogy viszlát, Budapest!
Az addig rendben van, hogy esetleg bezárunk egy ablakot, de hol van az a másik, ami most ki
fog nyílni? Honnan érkezik? Észre fogom venni?

2. FEJEZET 2013. december 19

Amióta befejeztem a NÓRA 2.-t nehéz kiszakadnom ebből a lelkiállapotból, mert elsősorban
összeszedetté váltam a könyv írása közben, másod sorban pedig biztonságot adott a könyv és
az írás mögötti (jó értelemben vett) megbújás.

Letettem megint magamról sok fájdalmat, rossz emléket, sallangot, és figyelmet elvonó
apróságokat. Újra hatalmas felfedezésekre jutok nap, mint nap és ismét összeállt egy halom
mozaik bennem, amelyek új képeket festenek magamról. Nagyon régóta vártam már ezt az
érzést, mert sikerült megtalálnom magamban a harmóniát, és visz előre egy teljesen új, mégis
ismerős ösvényen. Tettem a Nóra2be a blogjaimból néhányat, hiszen amikor annak idején
megírtam őket, már tudtam, hogy a könyvben lesz a helyük, mert az egy dolog, hogy sokan
olvassák a bejegyzéseimet, de a neten olvasni valamit nem ugyanaz, mint kézben fogva. Sokan
lógnak a neten a reggeli kávézás közben, vagy este miután a gyerekeket letették aludni, de az a
pár perc kevés ahhoz, hogy az olvasó ráhangolódjon a soraimra, pláne, ha hosszabb
bejegyzést írtam.
Nagyon sokat olvasok az elmúlt két hétben, ismerősök, idegenek blogbejegyzéseit, interjúkat,
könyvet, és rá kellett jönnöm valamire. Ha a neten olvasok, bármennyire is érdekes írást, négy
perc után egy megmagyarázhatatlan idegesség fog el, és nem tudom folytatni az olvasást. Pár
percig mást kell csinálnom, majd visszamegyek a cikkre és olvasom tovább. Néhányszor nekem
is mondták már olvasóim, hogy, ” Nóri, imádom amiket írsz, csak olyan hosszúak, és nincs rá
időm, hogy elolvassam őket.” Ez a kedves olvasó viszont a könyvemet két nap alatt olvasta ki.
Érted, hogy mit akarok éreztetni veled? Amikor az anyukám olvasgatta a készülő NÓRA2-t,
többször megjegyezte, hogy minden cikkemet olvasta a blogomban, de nyomtatásban teljesen
más érzéseket vált ki belőle ugyanaz az írás.
Milyen érdekes, hogy ha valamit a kezünkbe tudunk venni, érezzük, hogy a miénk a könyv,
akkor, amit olvasunk benne, azzal pillanatok alatt tudunk azonosulni és már nem számít, hogy
öt vagy hatvanöt perce olvassuk, egyszerűen elvisz magával a történet, és teljesen kikapcsol
minket. Kíváncsi lennék 14 egy olyan olvasó véleményére, aki mondjuk rendszeresen tableten
olvas könyveket, hogy az ő számára van-e különbség a papír és a fém érintése között, az
olvasás közben? Számít ez az érzés egyébként, vagy csak én vagyok erre ennyire érzékeny?
Haladunk a korral, ez nem vitás, hiszen így sokkal több emberhez tudnak eljutni a szavaink és
gondolataink, de én mégis félek attól, hogy felgyorsult világunkban szép lassan kimegy a
forgalomból a klasszikus könyv, és el fognak veszni az igazi mély érzelmek, és velőt rázó

felfedezések. A múlt hétvégén kezembe vettem a NÓRA1-et, és elolvastam az elejétől a végéig,
na, jó, kb. negyven oldalt átugrottam, én sem vagyok fakír. Ha nem olvasok egy-egy részt,
akkor is tudom, hogy mi van ott, hiszen én írtam. Elég volt a tudat, hogy ott vannak a mondatok,
így is felszisszentem néhol. Milyen fura, hogy két évvel később a saját könyvemet olvasva,
mennyire fel tud kavarni egy-egy történet, rengeteg új dolgot mond, visszaigazol, vagy
szembesít, és mégis tudom úgy olvasni, mintha nem én írtam volna.

Az egyik legfurább érzés az volt, hogy tudattalanul vetítettem előre benne dolgokat, vagy régen
vágytam dolgokra, szinte hihetetlennek tűnően, és ma két évvel később már megtettem,
megkaptam, átéltem, vagy lezártam őket. Mondom én, hogy jó móka a könyvírás, és ne mondd,
hogy ehhez nem ért mindenki! Én sem értettem, és ma sem értek, csak leírom mindazokat a
dolgokat, amik bennem vannak, mert tudom, hogy benned is ott bujkálnak, csak néha kell
valaki, aki kimondja helyetted a dolgokat, no, ez vagyok én.
Az írás a legnagyobb önismereti tréning, amin valaha részt vettem, pedig sok mindent
kipróbáltam már az elmúlt években, hogy végre választ kapjak arra a kérdésemre, ki vagyok én
valójában? Belőlem írás – és persze fotózás – közben jönnek és szakadnak ki a mélységben
lévő gondolatok, és érzések. De van, aki egyik napról a másikra mondjuk elkezd festeni, vagy
bútorokat készíteni, holott nem is ért hozzá! Egyszerűen csak ösztönösen jön belőle az alkotási
és a sikerélmény vágy.
Elismerésre vágyunk mindannyian, te is, én is. Ám ahhoz, hogy több és több ember nyíljon ki,
elsősorban önmaga számára, sokat kell olvasni, és igen, olykor hosszú bejegyzéseket is, mert
megéri. „Rákényszerít” az olvasás arra, hogy egy kis időre kikapcsolj, és magaddal foglalkozz,
mert ha ezt az állapotot elérted, meg fog szólalni a belső hangod, és így megtalálod a belső
bölcsességedet, amik által a lehető legjobb útbaigazítást, ötletet, tanácsot és önbizalmat fogod
kapni! 15 Szerelem házasság Ezt a történetet egy saját idézetemmel nyitnám, azért, hogy a
kedves olvasó számára átérezhető legyen, hogy miért lesznek a soraim most sokkal
személyesebbek.

Részlet a NÓRA2 című könyvemből, „2013. december 21.

Emlékszel még Lacikára az első könyvből? Ő volt az a gyerekkori barátom, aki úgy döntött,
hogy itt hagyja a földi síkot, és az õ elvesztése hatalmas űrt hagyott bennem. Lacikának van
egy húga, aki táncművész lett, és járja a világot. Borka nem csak tehetséges, de gyönyörű fiatal
hölgy, és tengernyi szeretet árad belőle. A szemem sarkából pedig mindig figyelek rá, no nem
azért, mert szükséges lenne, hanem azért, mert jól esik tudom, hogy minden rendben van
körülötte.
Most pedig esküvőre készülünk. Kicsi Borka felcseperedett, és megtalálta élete párját, akivel
néhány nap múlva kimondják azt a bizonyos boldogító igent, én pedig a nagy nap minden
mozzanatában mellette lehetek barátként és fotósként egyaránt. Már most is elszorul a torkom,
ha az esküvőjük napjára gondolok, és alig várom, hogy talpig fehérben meglássam azt a kicsi
lányt, aki néhány évvel ezelőtt még itt totyogott az utcánkban az anyukája kezét szorongatva.
Azt gondolom, hogy a 2013-as év nem is fejeződhetne be ennél szebben, mint, hogy látom
Borkát az oltár előtt, élete szerelmével…. Folyt köv…

2013. december 23. Veszprém” No, és most kérnék néhány percet, hogy össze tudjam szedni a
gondolatimat, és az elmúlt napok élményeit és tapasztalatait – mert abból is lesz bőven- és
papírra tudjam vetni őket. Abban gondolom megegyezhetünk, hogy egy esküvő sosem akkor
kezdődik, amikor a násznép megérkezik a ceremónia színhelyére, és nem is akkor, amikor a
menyasszony autója megérkezik, ez már a finálé.
Egy esküvő akkor kezdődik, amikor a férfi rájön arra, hogy megtalálta élete értelmét és párját,
és hetekig azon gondolkodik, hol és hogyan kérje meg a nő kezét. A leánykérés már egy
tudatos döntés és meggyőződés eredménye. Viszont a meghívott rokonok, ismerősök és
barátok számára a templomba való belépés előtti percek, órák, napok, hetek 16 kimaradnak.
Nos, én most szeretnék megosztani olyan pillanatokat is, amelyekből kimaradtak a vendégek.
Sokat gondolkodtam már azon, hogy miért vélekedik az esküvőről sok férfi úgy, hogy az a nap a
nőről szól, legyen minden részlet a menyasszony elképzelései szerint, mert ami az arának jó,
az jó lesz a vőlegénynek is. A dátum, a helyszín kiválasztásában és a vendéglista
összeírásában még ott vannak a pasik, de a többi része őket igazából nem is érdekli.
Amikor néhány hónappal ezelőtt Bori és Norbi elújságolták, hogy esküvőre készülnek eleve
boldogsággal töltött el, de az, hogy a leendő férj az esküvő minden mozzanatában teljes
mértékben partner, és ugyanannyira éli bele magát, mint Bori, számomra az volt az egyik
legnagyobb öröm! Csak, hogy végre van ilyen férfi is! Olyan, mintha a pasik azt hinnék, hogy
elveszítik a férfiúi tekintélyüket, ha átszellemülnek a saját esküvőjük csodavilágába. Pedig nem!
Péntek este érkeztem Esztergomba, ahol egy a város szélén lévő vendégházban már javában
folytak az utolsó simítások a nagy napra. A menyasszony és vőlegény, a menyasszony szülei,
akik most az én pótszüleim is egy kicsit, Andika az ara barátnője, esküvő szervezője és tanúja,
valamint Andika párja Ugo, -aki francia- vártak. Három hatalmas pizza, némi házi pálinka, és
este tízkor nekiálltunk öten”gyerekek” virágdíszeket készíteni.
Javaslom ezt az esküvő előtti programot a leendő házasulandóknak, mert óriási élmény.
Iszogatás és virágkötés közben régi történeteket mesélve, zenét hallgatva abban a látványban
gyönyörködtünk mi lányok, hogy mennyire jól áll a két fiúnak, hogy virágokat kötnek, ülésrend
táblákat készítenek, és az eljegyzési gyűrűket vivő kislány ruhájával bohóckodnak. És mégis
férfi mindkettő, nagyon is férfiak. Vágytam már egy olyan esküvőre, ami valóban a
menyasszonyról és a vőlegényről szól, és ez most olyan! Hajnali kettő körül, amikor a virágok
csokrokká és díszekké változtak, eltakarítottuk a romokat, majd beájultunk az ágyba, hogy
szombat reggel nyolckor kezdetét vegye Bori és Norbi megálmodott esküvője.
Írtam már a közelmúltban többször az esküvőkről, és arról, hogy néha előfordulhatnak olyan
dolgok, amikre nem számítunk, és ezért nem jó görcsösen ragaszkodni egy elképzeléshez,
mert ha nem spontán alkalmazkodunk egy helyzethez, könnyen sírás lehet a vége. De Borit és
Norbit nem lehet meglepni, pedig Murphy mindent megtett ezért, de erről később…

Szombat reggel nyolckor valahogy mindenki óra nélkül pontosan ébredt fel, és olyan volt a
vendégház, mintha valami nyaraláson lennénk, pizsamában, forró kávét szürcsölgetve vártuk a
két fodrászt, majd szép lassan megtelt a ház sok kedves rokonnal, baráttal, ismerőssel,így a
fodrászkodás, sminkelés egy közös program és élmény lett. Délelőtt még egy utolsó gyors kört
tettünk a polgári szertartás és a vacsora színhelyén, majd öltözés, és már délután fél kettő is
lett.

Az utolsó harminc perc, amíg a ruha menyasszonnyá változtatta Borit, az elindulás, a
menyasszonyi autóba beszállás, öt perc autózás a bordó oldtimer Austin autóval a templomig,
számomra olyan, még ma is, mintha egy több órás filmet néznék, holott tényleg csak harminc
perc volt, de minden pillanata belém ivódott. Amíg az ara szüleivel a menyasszonyi autó mögött
haladtunk Esztergom belvárosában, azon tűnődtem, hogy Bori fejében most vajon milyen
gondolatok, a lelkében pedig milyen érzések kavaroghatnak. De ahogy megérkeztünk a
templomhoz, kiszálltam az autóból, már tökéletesen tudtam, hogy mi játszódik le a kicsi
lányban, mert a könnyeitől képtelen volt elindulni apukájával a templomba. Borit a boldog
könnyei csak még szebbé tették. Végre egy menyasszony, aki őszintén sír a boldogságtól. És
két perccel később varázslatos mosollyal és kislányosan libbenve besétált az oltárhoz az
apukájába karolva. Ilyen egy igazi nő! A templomi szertartás nagyon világi volt, tény, hogy a
prédikációban volt pár mondat, amit senki sem értett, de így legalább volt miről beszélgetni a
dohányzó asztalnál a mínusz két fokban.
És akkor most jön Murphy A templomi szertartás után a násznép a bazilikához indult, hogy
készítsünk néhány csoportképet. Ez a terv eddig rendben is volt. A menyasszonyi autó elindult
az ifjú párral, mögötte a dudáló vendégek, de a bazilika lábánál megadta magát az oldtimer és
lefulladt. Először poénos volt a dolog, ahogy az idős sofőr kiszáll az autóból, felnyitja a
motorháztetőt és nekiáll szerelni, de az autó sajnos így sem indult.
Azért, hogy ne okozzunk forgalmi dugót, kikerültük a menyasszonyi autót és szép sorban az
összes autó felment a bazilikához, és vártuk az oldtimert, de csak nem akart jönni. A vőfély úgy
döntött, hogy megmenti a helyzetet és visszament az ifjú párért. Csakhogy visszafelé nem őket
hozta, hanem a menyasszonyi autót húzta maga után. Mondanom sem kell mindenki visított a
látványtól. Tény, hogy cikinek kéne lennie, hogy lerobban a legfontosabb járgány, de ez a
jelenet sokkal inkább poénos és emlékezetes volt, mint hogy keseregtünk volna. A slussz poén
pedig az volt, hogy amíg közel hetven ember a menyasszonyi autó vontatását figyelte, és
ujjongott, Bori és Norbi felsettenkedtek gyalog a bazilikához és orvul megleptek minket.
A hivatalos esküvői képek készítésére harminc percet adtam az ifjú párnak, mert egy nagyon
vékony talpú cipőben és esküvői ruhában féltettem őket, hogy megfáznak. A harminc perc
naplementével pedig megint egy külön élmény. Az, az igazság, hogy teljesen mindegy, hogy ők
ketten mit csinálnak együtt, mindig édesek, és jó beleveszni a látványukba, hát még akkor,
amikor a szerelmük pecsételődik meg.

Olyanok, mint két gyerek, de közben meg mégis annyira felnőttek. Két hónap alatt hoztak össze
egy mesés esküvőt, a legapróbb részleteik kidolgozva, két turné között. Komoly teljesítmény! A
polgári szertartás nem azonnal a fotózás után következett, hanem úgy bő két órával később, fél
hatkor. Ez alatt az idő alatt pedig volt lehetőség arra, hogy a násznép megismerje egymást,
valamint finom apró falatok és némi alkohol elfogyasztása után még oldottabb legyen a
hangulat.
Így amikor az étterem galérián berendezett csoda szép kápolnára emlékeztető teremben
összegyűltek a vendégek, és az ifjú pár karonfogva nagy mosollyal, végtelenül boldogan
besétált, már olyan volt a hangulat, mintha egy nagycsaládban lettünk volna. Ekkorra már
mindenki teljesen esküvős feelingben volt, és mire a szertartásnak vége lett, Bori anyukája
törölgette az én könnyeimet. Most én kerültem a nehezen abbahagyható sírás állapotába, pedig
nem terveztem, de ez ilyen…
A zenészek és a lemezlovas nagyon jó hangulatot csináltak az estéhez. A vacsora kifogástalan
volt, a torta pedig vitte a pálmát! Az este hátralévő része pedig igazi esküvős volt, sok

nevetéssel, fergeteges nyitótánccal, héliumos lufival szerelmet vallva,
menyasszonyszöktetéssel, az ifjú férj számára vezekléssel a szöktetés sikeressége miatt,
menyasszonytánccal, és persze a végén egy jó kis bulival, sok piával, nagy poénokkal. Hetek
óta kerestem a titkot, hogy mitől lett ennek az esküvőnek merőben más hangulata és üzenete,
és kezdem kapisgálni…
Részben nyilván azért, mert Borit a születése óta ismerem, részben azért, mert Norbi
személyisége és őszinte szeretete, magával ragadó, de az igazi titokra csak későn este jöttem
rá, a menyasszonytánc után. A meghívott vendégek között sok táncos volt, és miközben őket
láttam, nem csak a profizmus volt óriási élmény, hanem az, hogy ők tudják mi az alázat. Alázat
önmaguk iránt, és ilyet még nem igazán láttam, alázat a tánc iránt és alázat egymás iránt.
Köztük nincs szakmai féltékenység, ők valóban egy csapatot alkotnak még akkor is, ha éppen
egymástól nagyon távol turnéznak. Most pedig, hogy egy estére összejöttek, olyan
örömtáncokat láthattunk, amiket sosem fogunk elfelejteni. Egy táncos lelkivilága merőben más.
Sokkal nyitottabb, lazább, természetesebb, őszintébb, érzékenyebb, és a legjobb értelemben
véve gátlástalanabb.
Ők másképp látják a világot, sokat tanultak, alkalmazkodtak, és dolgoztak azért, hogy
elismertek legyenek, nekik vannak álmaik, és céljaik, és el is érik őket. Boriék esküvőjéről pedig
már nem mentem vissza Pestre, hanem a szüleivel hazajöttem Veszprémbe. Apollo pedig tett
róla, hogy észrevegyem hol a helyem. Hazajöttem a szüleimhez karácsonyra, és olyan
élményekben volt itt részem, ami egészen egyszerűen vissza sem engedett Budapestre, csak
egyszer a cuccaimért.

Apollo megszokta, hogy nem alszik ágyban. Nem mondom, hogy sosem fordult elő, de nem
volt általános. Ám most, hogy hazaérkeztem, Apollo jelezte, hogy szeretne feljönni a szobámba
az emeletre. Mivel ekkor már 11 éves volt, nem örültem a lépcsőzésnek, de nem akartam a
szomorú pofiját nézni, ahogy én elvonulok a szobámba, ő meg marad a nappaliban. Feljött az
emeletre, és megállt az ágyam mellett. Rám nézett, vagyis engedélyt kért az ágyra menetelre.
Megkapta. Felmászott, megkereste a helyét, lerogyott, nagy sóhaj, és elaludt. Én meg
engedélyt kértem anyukámtól, hogy Apollo velem aludhasson, és egy olyan lepedőt, amit neki
adhatok az ágyban.
Azt hiszem Apollo ebben a pillanatban el is döntötte a sorsomat. Hogy mennék vissza
Budapestre, ha van itt valaki, aki mindennél fontosabb, és velem szeretne lenni? Ettől kezdve
bő egy évig minden éjjel velem aludt.

3. FEJEZET Ne aggódj! 2014. január 3.
Ott indulok el ezzel a gondolattal, és persze a következményével, hogy amit sokat mondasz, az
be is fog következni, tehát jogos, hogy manapság szinte mindenki aggódik valamin, vagy
valamiért, hiszen valahogyan meg kell teremteni a rossz helyzeteket, nem igaz? Természetes
emberi lelkiállapot, viselkedés, és életszemlélet lett az aggódás. Aggódni valamiért, emberi
dolog, olyan, mint a hibázás.
Akkor van minden rendben, amikor valami miatt aggódhatunk. Pedig ez baromság!
Gondolkodtál már azon, hogy milyen lehet az a lelkiállapot, amikor nem kell aggódnod
semmiért, de tényleg semmiért!? El se tudjuk képzelni, hogy ezt az állapotot elérhetjük, pedig
igen! Tudjuk nagyon jól, hogy minden gond, és probléma meg fog oldódni idővel, valahogy.
Olyan még nem volt, hogy valahogy ne lehetett volna megoldani. De mi emberek mégis
telerakjuk a helyzeteinket szorongással, és félelemmel, és így nem objektíven látjuk a dolgokat,

tehát nem is úgy reagálunk. Vagyis! Reagálunk, nem pedig irányítunk. Ám, ha a sokak által
emlegetett „leszarom tablettát vennénk be”, sokkal hamarabb meglátnánk a dolgok közötti
összefüggéseket, és pillanatok alatt tudnánk megoldani a szorul…tabb.. helyzeteket. Nagyon
nehéz ezt a „tablettát” beültetni a napi rutinba, de megéri.
Csak az elején nehéz, mondjuk akkor nagyon az, de ha meghozta az első sikerélményeket,
akkor rákap az ember, és egyszer csak azt veszi észre, hogy már olyan dolgok miatt sem borul
ki, mint, hogy bekapcsolhatatlanná válik a laptopom egy esküvő közepén, és rajta van már a
nap felének képanyaga. Mindig mindennek oka van, a képek pedig megvannak, hála egy
nagyon jó informatikusnak, tehát kár is lett volna aggódnom miattuk, így pozitív energiát tettem
a dologba, és még értékesebbek lettek a fotók. Amikor nem aggódsz valami miatt, sokkal
hamarabb, és gördülékenyebben megoldódik, mint azt gondolnád. Nem vonja el a figyelmedet a
megoldásért való keserves feszültség, és van látótered arra, hogy észrevegyél lehetséges
opciókat a megoldásra.

Hidegebb és megfontoltabb fejjel hamarabb megjön a megoldás minden 20 problémára, és az
energiáink nem felesleges dolgokra lettek elpazarolva, hanem közben még kisujjból
megoldottunk más apróságokat is. Mi kell a Nőnek 5. rész 2014. január. 06. Az Mi kell a nőnek
első négy részét a Nóra2 című könyvemben olvashattad, és ez a szál jön velünk ebbe a kötetbe
is. Kíváncsi vagyok, hogy lesz-e legény a gáton, aki erre az írásomra reagál, de úgy, hogy mi
nők meg is kapjuk az észszerű magyarázatot….
Nos, az elmúlt napokban több alkalommal csajos beszélgetések résztvevője voltam. Amikor a
nők összejönnek egy kis iszogatásra, beszélgetésre, előbb vagy utóbb előkerülnek a pasikkal
kapcsolatos témák is. Most sem volt ez másképp, és szép lassan olyan borzasztóan rossz kép
alakult ki a teremtés koronáiról, hogy nem tudok, és nem is akarok elmenni a téma mellett szó
nélkül. Mesélek, van egy lány, aki 27 éves, tényleg szép és formás, és az a szeretni való típus,
mégis nagy pofont kapott! Kb. egy hónapja van együtt a pasijával, és minden rendben is volt,
vagyis úgy tűnt.
Szilveszter előtti nap a pasi felvetette a lánynak, hogy töltsék együtt a Szilveszter estét,
kettesben. Azt gondolom, egy hónapos kapcsolatnál ennél jobb ötlet nem is lehetne. Szilveszter
délután a lány elkezdett készülni az estére, felcsavarta szép hosszú haját, házi kozmetikát
csinált, majd szépen felöltözött, fújt egy leheletnyit a kedvenc parfümjéből, és elindult volna a
sráchoz. Amikor az ajtóban volt, megcsörrent a telefonja, a pasija hívta, hogy sorry, de ő most
fáradt, és inkább lefekszik aludni, a lány meg csináljon, amit akar! Egyébként, Boldog Új Évet!
Lábjegyzet: Van az úgy, hogy másképp alakul valami, amit megbeszélünk valakivel, ez benne
van a pakliban, de basszus! Ez így durva! Konkrétan egy pofon. Persze a srác hozzátette, hogy
majd pótolják a kimaradt estét, de egy 27 éves lány nem hülye, vele ezt egyszer lehet
megcsinálni. Több alkalom nem is lesz a srácnak, hogy korrigáljon. Az elintézési mód az, amit
mi nők nem tolerálunk. Hozzá kell tennem, hogy a történet női szereplője egy éven belül a
harmadik ilyen pasiba fut bele. Hagyjuk most azt, hogy ki mit vonz az életébe, és milyen klisék
szerint választ párt, mert ehhez hasonlót én is átéltem már, és még sok nő rajtunk kívül.
De menjünk tovább. Egy másik, 35 év körüli nő sztorija sem kutya. Magyarázza már meg valaki,
hogy ezt a húzást miért csinálják a pasik? Nehéz körülírni ezt a típust, de mindenki érteni fogja,
mert annyira tipikus. Megismersz egy pasit, telefonszám csere, közösségi oldal jelölés, és
elkezdődik egy beszélgetés. Ott kezdődik a dolog, hogy mindig a pasik várják el azt, hogy a nő

jelölgessen, ők majd nagy kegyesen visszajelölnek. A csaj kezdeményezi a beszélgetést, amire
a pasi amúgy vevő, válaszol, beszélget, majd egyik pillanatról a másikra, kilép a beszélgetésből,
köszönés nélkül. Ha a nő ír, a pasi válaszol, de magától eszébe nem jutna, hogy kérdezzen,
beszéljen, írjon, felvessen dolgokat. Érdekes, hogy a fiú barátaim, haverjaim azonnal jelzik egy
chat-es beszélgetésnél, hogy pill tel, ezt mindenki érti. Pill, ügyfél, bocsi mennem kell. Még csak
be sem kell számolnia arról, hogy hova megy, nem ez a kérdés. Az a kérdés, hogy a
potenciális pasi jelöltek, mi a fenéért nem bírnak szólni, hogy IDŐT KÉREK! És ez most
képletes is lehet, sőt!

Folyt köv a könyvben ..