Nora Smith : NÓRA

Siker, Kudarc, Valóság, Szex, Mallorca

Kovács Nóra, 2011

Első kiadás

Borító eredeti fotó: Rusznák Gábor,

Partypeople.hu

ISBN 978-963-08-3004-1

1

Nora Smith

NÓRA

Siker, Kudarc, Valóság, Szex, Mallorca

Kedves Olvasó! Első könyvemet tartod a kezedben, melyet azért írtam, hogy erőt adjak Neked a mindennapok árnyoldalainak és néha poklainak elviseléséhez, és hogy új utakat mutassak az álmok és célok megtalálásához, és aztán hitet a kitartásban, hogy végül megvalósítsd Önmagad. Egy hús-vér ember és nő vagyok, aki megosztja most veled életének néhol sötétebb, de inkább naposabb oldalait. Meríts erőt az én sikereimből, hogy Te még sikeresebb lehess!

Ajánlom ezt a könyvet minden korosztály számára, mert, ha csak egy olyan mondatot olvasol benne, amiben magadra ismersz, vagy új megvilágításba helyeztem számodra a dolgokat, amiken elgondolkozol, akkor már megérte megírnom életem eddigi történetét. Isten hozott Nóra világában!

Nora Smith, Mallorca 2011

Szeretnék köszönetet mondani az Angyaloknak, hogy segítettek rendet rakni a fejemben, és rávezettek az írásra és annak szeretetére, tiszteletére. Köszönöm a családomnak, hogy szó nélkül hagyták, hogy követhessem az álmaimat. Külön köszönet az anyukámnak, aki az egyik legnagyobb kritikusom és támogatóm. Köszönöm Bakonyi Tominak, Kis Lacikának, Bocsi Máténak és Mitre Zolinak, hogy öntötték belém az energiát, és olvasták a könyvet, ahogy íródott. Köszönet a szerepelőknek, akik többségében ragaszkodtak a saját nevükhöz, és azoknak is, akiket inkognitóban hagytam. Köszönöm a barátaimnak és ismerőseimnek, hogy őszinte érdeklődéssel várták a könyv megjelenését. Köszönöm a sorsomnak, hogy sok év után újra elvezetett Mallorcára, ahol néhány hónap alatt megírhattam első könyvemet, miközben megadott, ám el is vett tőlem sok mindent, de végül mégis segített megtalálni Önmagamat. 

Előszó helyett

A Nóra név jelentése: Tiszteletreméltó A név eredete: Az arab Eleonóra rövidüléséből önállósult A név elemzése: a Nóra név olyan személyiség kialakulását támogatja, aki akkor igazán boldog, amikor alkotókészségét kibontakoztathatja. A név viselői nagyobb társaságban inkább szégyenlősök és csendesek, nem igazán képesek kifejezni magukat, és megpróbálják elkerülni a beszélgetéseket. Barátok között, amikor biztonságban érzik magukat, kedvesek és felszabadultak. Ez a kettősség magánéletükben néha bonyodalmakhoz vezet. Sokat gondolkodó, mély érzésű emberek, de gyakran túlérzékenységük miatt fájdalmat, lelki gyötrelmet tapasztalnak meg. Ez volnék én? Nos, ennek eldöntését rábízom a kedves olvasóra.

Üdvözöllek kedves Olvasóm! Lövésem sincs, hogyan kell könyvet írni, mert sosem csináltam még ilyet. Írogatni szoktam. Az eddigi írásaim viszont általában elnyerték a környezetem, és az idegeneknek tetszését is, úgyhogy egyre többet hallom: Nóra, írj végre egy könyvet! Ok, írok szívesen, de ki vagyok én, hogy számítson az, amit írok, és miért is venné meg bárki, ha nem vagyok celeb? Nóra vagyok, egy fotós, aki nagyon sok mindent látott, hallott és átélt. Nő vagyok, aki tud pasi gondolkodással és női érzésekkel is létezni, és persze ezek néha azért nagy összetűzéseket tudnak okozni a lelkivilágomban. A többi emberhez képest sokkal érzékenyebb vagyok, és ezért sokkal könnyebben észre is veszem a körülöttem történő dolgokat. Meghallom azt is, amin a többiek simán átlépnek. Sosem értettem az embereket, hogy lehetnek ennyire figyelmetlenek?! (bár ma ezt már inkább élvezem). A gimiben a magyar és a töri tanárom egymással beszélték meg, hogy nekem valami írói pályát, vagy a szociológiát, pszichológiát kellene választanom, mert nagyon jó érzékem van hozzájuk. Egy nagyon kedves ügyvéd barátom egyszer azt mondta, hogy kevés nőt látott, aki ennyire átlátja a dolgokat, és vajmi kevés információból tökéletesen tudja összerakni a mozaikokat, és olyan dolgokra képes rájönni, ami megdöbbentő. Mondom, azért nő vagyok, tehát néha én is hajlamos vagyok kombinálni, de az esetek többségében telibe megmondom a dolgokat, akár előre is. Pici gyerekkoromban verseket írtam, aztán mivel senki sem biztatott, és kimaradt a sikerélmény, összetéptem őket. Elhittem, hogy ebben nem vagyok jó. Amikor öt évvel ezelőtt partifotósként (is) dolgoztam, írtam cikkeket, beszámolókat, csináltam néhány remek interjút, akkor már kósza gondolatként felmerült bennem, hogy egyszer úgy írnék egy könyvet. Erről az időszakról bőven lenne mit! Benne voltam a partiélet sűrűjében rendesen, tehát volt sok sztori. Ezek viszont olyan történetek, amik aktualitásuk szempontjából jobb volt, hogy nem kerültek akkor a nyilvánosság elé. Ma már eltelt annyi idő, hogy lehessen mesélni róluk. Jó pár éve felhagytam a partik fotózásával, és szép lassan kimaradtam a bulikból is. Jött egy másik korszak és egy másik világ. Egész egyszerűen nappal akartam fotózni, dolgozni, és éjjel meg hétvégén aludni, egy jó film után az ágyamban. Öregszem…?! Az új korszak valóban egy teljesen más világ volt. Nappal dolgoztam, új emberekkel ismerkedtem meg, új ajtók nyíltak ki, és új ötleteim lettek. Kipróbáltam milyen az, amikor a „ribanc” énemet élem, minden lelkifurdalás nélkül, szabadon. Van egy nagyon jó barátom, aki sok éve ismert már, és sok sztorimat hallotta is, hiszen szinte minden nap beszéltünk. Tőle folyamatosan azt hallottam, hogy – Ígérd meg, ezeket a sztorikat egyszer megírod egy könyvben! „Már megint mibe’ vagy?”, mert amikbe te bele bírsz nyúlni…, az KÉSZ! Valóban így volt. Durva dolgaim voltak, vonzottam őket, és a hülyébbnél hülyébb pasikat is. Aztán amikor ebből is elég lett, akkor ismét új korszakot nyitottam. Szinte semmi másnak nem éltem, mint a munkámnak. Én akartam az egyik legjobb ingatlanos lenni a cégnél, és kezdtem végre lenyugodni. Elkezdtem meditálni és egyre többet beszélgetni magammal. Előtte is gyakori beszélgető társa voltam a belső hangomnak, de ez most elkezdett felerősödni: önismeretről, megérzésekről, sok okos könyvről, visszaigazolásokról beszélek, nem agyalásról, kombinálásról, és nem kattogásról. Nagyon sok könyvet olvastam az elmúlt években. Ezekben volt „egyfenekes” – amíg ki nem olvasod, nem teszed le -, idegesítő, mert annyi hibámra tapintott rá, hogy az már fájt, – átrágós – amit hetekig olvasol, mert annyira tömény, hogy ülepednie kell, hogy tovább tudd olvasni, volt köztük tuti regény, pszichológia, spiritualitás, csajos megtörtént sztorik, tehát csemegéztem. Ezekből a könyvekből az olvasás élménye mellett sokat tanultam, mert szép lassan összeállt a kép, hogyan is álljak majd neki a saját könyvem megírásának. Végre belefutottam egy regénybe – nő írta és nagyon jó – amiben igencsak szabadelvű a fogalmazás, nem fogja vissza magát az író. Hát akkor én sem! Ha nem azt és nem úgy írhatom, ahogy az van vagy volt, akkor nem lesz hiteles a munkám. Én pedig mindig hiteles vagyok, erről is lettem híres. A múlt év elején, amikor a legkevésbé sem számítottam rá, megint óriási változáson mentem keresztül. Betoppant az életembe Valaki, aki szép lassan felforgatott mindent, és a mai napig is ezt teszi. Néhány hónappal később, pedig én hoztam egy radikális döntést, és elköltöztem Mallorcára. Szinte egy tollvonással áthúztam az addigi életemet, és kerestem magamnak egy másik országot, hogy a nulláról kezdhessek mindent. Az írásra igazán már itt kattantam rá, az új életemben. A barátnőm azt írta a blogom üzenő falára,” Örülök, hogy végre írsz!” Az egyik friss blogom elolvasása után, az életemet fenekestől felforgató pasi azt kérdezte: Rólam nem is írsz, legalább egy lábjegyzetnyit? Pedig lenne mit, mert a mi sztorink elég durva! Hogy ezek után írok-e egy könyvet? NANÁ!

I. Fejezet

2011 április

Így néhány nap elteltével, sok alvás, és még több beszélgetés után – magammal-, még mindig fáradt és kimerült vagyok. Csak bambulok ki a fejemből a teraszon ülve, és látom ugyan a szemközti hangulatos villákat, házakat, a bárányfelhőket a magas hegyvonulat fölött. Érzem a bőrömön a lenyugvó nap melegét, és hallom a sirályok hangját, ami mindig azt tudatosítja bennem, hogy tengerparton élek. De ugyanakkor a gondolataim valahol máshol járnak. Pörögnek a kockák a fejemben, visszacsengenek a mondatok, megjegyzések a fülemben, és rakom a helyére őket, és így egyre világosabban látom, hogy mi hiányzik az életemből, és mire vágyom igazán, így harmincnyolc évesen. Mi okozza bennem az egyre nagyobb űrt és a feszültséget. Férjre vágyom! Házat, nagy házat, hajót, kutyákat, lovakat, és egy halom gyereket szeretnék. Azt akarom, hogy szeressenek, hogy a pasim fogja meg a kezemet az utcán, öleljen át, bárhol is vagyunk, és legyen rám büszke. Ne üljön a szoknyám mellett semmiképp, de legyen. Írni szeretnék, fotózni, műsorokat csinálni, filmeket forgatni, tanulni, tanítani, és végre kérem az eddigi összes munkámért az elmaradt anyagi és erkölcsi elismerést is. Azért viszont nem fogok hazaköltözni Mallorcáról, hogy több esélyem legyen férjet találni, a legnemesebb értelemben sem. Ez nem ilyen. Majd egyszer belebotlok valakibe, valahol. Ám egy magas, barna, okos, szellemes, vonzó, humoros, küzdő, önálló, megbízható férfi is belém botolhatna, mondjuk egy liftben vagy az utcán. De ilyen pasi nííííncs! Szóval vissza a valóságba! Még mindig nem sietek sehova, csak most már tudom, hogy mi hiányzik, de veszettül. Sose gondoltam volna, hogy ezeket valaha ki fogom mondani, pláne leírni, és mégis. Változik az ember, és ki előbb, ki pedig később, de eljut arra a pontra, hogy eleget volt egyedül, és már nem élvezi. Kihasználta minden percét és lehetőségét a szingliségnek, és elég is volt. Sokkal szívesebben mennék úgy haza, hogy vár otthon valaki és gondoskodhatok róla. Megkérdezi, hogy milyen napom volt, és akár jó, akár rossz, egy őszinte, szeretetteljes ölelés megold mindent, vagy még boldogabbá tesz. Nem akartam férjet, de most már szeretnék, viszont még mindig az eredeti elképzeléseimnek megfelelően. Nem papír kell arról, hogy férjem van, hanem érezni szeretném. Tudni és érezni! A szülésért még mindig nem rajongok, de minden „jóra” rávehető vagyok. Nyugalomra vágyom. Az a bajom, hogy hiába csinálok sok szép dolgot, nem érzem, hogy értelme lenne. Tudom jól, hogy az életemnek én adok értelmet, de azt hiszem eleget voltam egyedül, hat év hosszú idő, most már itt az ideje, hogy megosszam magam valakivel. Kornélt éppen akkor ismertem meg, amikor a változásom kellős közepén voltam. Nem irigylem őt ezért, hogy átélte velem ezt az időszakomat. Mindegy, hogy fizikailag velem volt vagy sem az elmúlt egy évben, de végig fogta a kezem. Nevelt rajtam sokat. Finomított, csiszolt és erősített önmagamban. Én is ezt szerettem volna viszonozni felé, de úgy érzem, hogy nem sikerült. Részben igen, mert a közös munkáink szépen haladnak, de ő csak résnyire engedett be az életébe, és így nem lehet olyan csodákat művelni, mint ahogy ő tette velem. Én engedtem, ő nem. Nem hibáztatom ezért, nyilván egész egyszerűen nem váltottam ki belőle azt, amit ő belőlem. Neki sem volt egyszerű dolga velem. Sőt! De mégis sikerrel járt. Én pedig nem akarom kudarcként megélni a sikertelenségemet, mert nem az. Egyszerűen csak túl mélyen vannak az érzelmei és a hite ahhoz, hogy a felszínre tudjam hozni őket, és végre elkezdjen varázsolni mellettem. Ő most mással varázsol, ehhez viszont én nem akarok neki energiát adni. Ő most a zizegős időszakát éli, és ilyenkor ezt hagyni kell, még akkor is, ha nagyon fáj és szenvedek miatta. Ha ezen túl csak a munkába és a zenébe teszi bele magát, elég lesz. Így jó barátokká és üzleti partnerekké tudunk válni. Ennyi szívás, csalódás, siker, és egyéb történések sorozata kellett ahhoz, hogy mára eljussak odáig, hogy kinyissam a kagylóhéjat pont annyira, hogy beengedjek rajta egy igazi férfit. De ami késik, az jön. Mert amíg zárva volt az a bizonyos kagylóhéj, addig is besurrant rajta az, aki igazán akart. Most viszont a nyitási üzemmódban van, így sokkal könnyebb lesz a bejutás. Nana! Azért akárki most sem léphet be, az ott kiváltságos hely, nem adom csak úgy! Küzdjön meg érte(m)! És, hogy mért írtam ezt a könyvet? Azért, hogy ledobjak magamról minden mocskot, kísértést, szemetet, és lássam magamat végre. A káosztól nem hallottam a gondolatimat, és ezért voltam sokszor olyan labilisnak tűnő. Elegem volt ebből az érzésből. Tudom az eszemmel, hogy tök jó, amit csinálok, jó úton haladok, csak nem érzem, és én bármit megadnék most azért, ha érezhetném is. Azért írtam a könyvet, hogy tanulj a hülye hibáimból, ismerj magadra a sztorijaim által, olvass „ingyen” okosságokat és bölcsességeket. Olvass olyat, amit eddig még senki, vagy csak kevesen mertek megfogalmazni. Kapjál ötleteket, nevess ki, de magadat is! Azért írtam, hogy lásd, egy végtelenül szélsőséges és szögletes emberben milyen harcok, vívódások és változások történtek sok év alatt, és végül csináltam magamból egy olyan nőt, akit nagyon szívesen látok viszont a tükörben. Hidd el, hogy szarból is lehet várat építeni, kezdj el álmodozni, és aztán váltsd is őket valósággá. Érezd át, hogy egy halom pofon után is mosolyogva kell felállni a földről, és amikor a legkilátástalanabb a helyzeted, tanulj meg önfeledten mosolyogni és menni tovább. Ne számíts tőlem rizsálásra és regényre, mert ez a könyv a valóság. Ez a könyv nem egy könnyed limonádé, erre figyelni kell, hogy lásd és átérezd az összefüggéseket és az igazi üzeneteket. Gondolkodj el dolgokon, beszélgess magaddal! Szánj időt magadra, és legyél egyedül néha. Élvezd a saját társaságodat. Ébredj fel a megszokásból, és indulj már el a saját álmaid felé! Én vagyok a bizonyíték, hogy bármi sikerülhet, ha igazán akarod! Hajrá! Mindezek után persze a férjem majd csak olyan pasi lehet, aki a „Nórát” az első sortól az utolsóig elolvasta, és még érti is. Mert, ha azok után még be is jön neki az én világom, akkor lehet, hogy innék vele egy kávét… És hogy mi lett belőlem röpke harmincnyolc év alatt? Az apukám embert, az expasim és a barátja tíz év alatt korrekt üzletembert, a bulis korszakom kemény promótert, Szilárd és Kornél nőt, én pedig NÓRÁ-t faragtam magamból. A továbbiakhoz azt hiszem egészen jó indítás!

II. Fejezet Lélektan

2011 április.

Karácsonykor voltam otthon utoljára, és valljuk be őszintén, hogy akkor is csak részben töltődtem fel szeretettel. Már van bajom az egyedülléttel, pedig régen imádtam, és ragaszkodtam hozzá, de ma már NEM! A napjaim arról szólnak, hogy kilenc körül felkelek, készítek magamnak egy forró tejeskávét, gyönyörködöm a teraszomon vagy a kanapémon ülve a nyugalmat árasztó panorámában, és amikor eléggé feltöltődtem, és a kávém is hatott, akkor nekiállok írni. Az írás nem feltétlenül jelent billentyűnyomogatást, sőt, a legtöbb időt a gondolkodás igényli. Miről írok éppen, mi nem jut az eszembe, időpontok, kronológia, összefüggések, logika és információk szükségesek, melyek kutatómunkát igényelnek. Egy jó nagy agyalás az egész, ezáltal egy teljesen más dimenzióban vagyok, szinte egész nap. Leköt, és kitölti a napjaimat, akár este tizenegyig is, az elalvás pedig nehéz, mert kattog az agyam a következő részen, vagy fejezeten. Amikor októberben Mallorcára költöztem, mindenképpen olyan lakást akartam bérelni, ami a tengerre néz. Minden reggel a tenger látványára akartam ébredni, aztán végül nem így alakult. Beleszerettem egy olyan lakásba, ami a hegyekre néz, csendes, nyugalmas és biztonságot adó. Óriási ablakai pedig olyan hatást keltenek, mintha a természetben élnék. Sok féle lakásban laktam már, de ez az első igazi „szerelem”. Végtelen terem van, és csak egy üveg választ el a külvilágtól. Lemehetek napozni az udvaron lévő medence mellé, és írhatok közben, vagy lazításnak egy regényt olvasok, de közben jár az agyam, folyamatosan. Óriási szabadságot jelent az is, ha kinyomtatok egy vázlatnyi anyagot, elballagok egy pofás tengerparti kávézóba, és akár órákig ülhetek a jegeskávém mellett mosolyogva, spanyolt tanulgatva, miközben szárnyalnak a gondolataim. Mosolygó turisták, kedves és barátságos szigetlakók, napfény, pálmafák, lágy szellő és a tenger illata. Nincs az a művész – legyen az festő, író, fotós -, aki ne kapna ihletet ezen a szigeten. Egyszerűen elvarázsolja az embert. Lassacskán már az is foglalkoztat, hogy mit fogok csinálni, ha kész a könyv? Meg fogok veszni írás nélkül! Semmi mást nem akarok csinálni most már, csak írni. A fotózás pedig bőven elfér mellette, sőt kiegészítik egymást. Januárban elkezdtem kiírni a múltamat magamból, hogy jobban legyek, és tudjam, hogy mihez akarok kezdeni magammal utána. Most már tudom, írni akarok! Azt gondolom, természetes dolog, hogy ha valaki egy könyvet ír, akkor abba teljesen beletemetkezik, és a külvilág – részben – megszűnik. Felveszel egy teljesen más fordulatot, és amikor vissza kell zökkenni az életbe, valami hétköznapi dolog miatt, akkor az szörnyen fájdalmas érzés tud lenni. Amikor írok, és belemerülök a munkámba, akkor nem lógok a neten, de ettől még tudnak adódni olyan helyzetek, amelyekre másképp reagálok, mint amikor mondjuk otthon éltem, ugyanis totálisan kizökkentenek az írásból. Pörgök én a könyvemmel kapcsolatban persze, csak ez más. Sose gondoltam volna, hogy engem ennyire le tud kötni valami, és képes leszek egyszerre csak egy dologra koncentrálni, ahogy a pasik – úgy általában -, irigylem is őket ezért. Mint tudjuk, a nők három dolgot csinálnak egyszerre, és közben húsz dolgon agyalnak. Én is ilyen vagyok, de amióta könyvet írok, szép lassan megtanulok egyszerre csak egy dologra figyelni, hiszen így sokkal hatékonyabb és összeszedettebb munkát lehet végezni. Még a végén én is képes leszek rá? Ha a saját könyvemet én nem élem át, akkor mi a francnak csinálom? Ha én nem sírok, vagy akár zokogok végig egy megható, vagy megrázó sztorit, amit épp leírok, akkor megette a fene az egészet. Ez a könyvem pszichológiai része magam felé, átélek újra mindent, és így a helyükre kerülnek a dolgok. Az olvasónak pedig át kell adnom az érzéseimet is, és ez bizony nagy fájdalommal jár, ami megvisel közben. Utána szépen letisztulnak az érzéseim is, de szinte minden fejezetben van olyan rész, aminek a felelevenítése hatással van a lelkivilágomra, ráadásul többször is. Hiszen amikor gondolkodom rajta, és azon, hogyan írjam le, az már egy sokk, aztán a durvább része az, amikor papírra is vetem, tehát minimum duplán kapom, pláne, hogy utána még vagy százszor el is olvasom. Érzékeny könyvet írok, kérem szépen, így hónapok óta egy mély érzelemvilágban élek. Mondjuk, ha egy hídépítésről írnék, más lenne az alap lelkivilágom is. Sokszor eszembe jut a Csak szex és más semmi! filmben, amikor „dramaturg-Dóra” ül a szobája közepén, előtte a laptopja egy dobozon, ír, csokit majszol, és sír. Tegyük hozzá, hogy neki épp szerelmi bánata van, de sokszor én is úgy nézek ki, mint ő. Igen, ez ilyen. Igaz, hogy ez a könyv rólam szól, de én csak egy idegenvezető vagyok. Tehát meg kell találnom az arany középutat, hiszen a könyv neked szól, a valóságról és az életről. Persze olyan is van, hogy képtelen vagyok írni. Haladnom kellene vele, de nem megy. Ilyenkor irány valami mást csinálni. Film, zene, könyv, fotózás, tengerpart, valami jó kis program, kávézás a barátnőmmel, és egyszer csak meg fog szólalni a hang a fejemben, hogy MOST! Írni akarok. Időnként el kell menekülnöm és távolodnom a témától, mert csak így jönnek a jó ötletek, és így vagyok képes átlátni a munkámat. Előfordult már, hogy egy üzletben vásároltam, amikor megjött a fenti mondat a fejemben. Vásárlás után még csavarogni akartam eredetileg, de az agyamnak elég volt a kikapcsolódás, összeállt a kép, amit vártam, és irány haza, írni. Ez meg ilyen. Felkúszik a vérnyomásom, amikor egyszer csak elöntenek a gondolatok, élmények, emlékek, és ha éppen nincs nálam toll és papír, akkor ezerrel arra koncentrálok, hogy amíg hazaérek, el ne felejtsem őket. Nincs TV-m, ami megzavarjon. Nem nézek Való Világot és hasonló butító baromságokat, nem olvasom a magyar neten a hülyébbnél, hülyébb híreket, nem járkálnak hozzám a haverok esténként, én sem hozzájuk, és nem lógok bárokban. Ez itt a nyugalom szigete, és én ezt a nyugalmat át is vettem, csak az otthoni környezetemnek furcsa, hogy közel négy hónap totális egyedüllét után miért vagyok olyan túl érzékeny, amikor a „paradicsomban” élek? Ölni tudnék az anya tökfőzelékéért, és még Apszi (Ő az én kis Boxerem) sincs mellettem, hogy valaki szeressen, és én viszonozhassam. Így a szeretet hiánya felőröl szép lassan. Külföldön okosan kell bánni az emberekkel, így jobb, ha odafigyelsz arra, hogy kivel barátkozol, és kit engedsz magadhoz közel. Október óta nagyon sok emberrel találkoztam itt, és akár mindet meg is tarthattam volna, de valahogy elkoptak, mert nem voltak valódiak, és nem is sajnálom. Azt tudni kell, hogy Mallorca – mint sok más sziget – gyűjtő helye a törvény látószögéből kikerülni vágyó embereknek, tehát nem árt az óvatosság. Én eddig két ilyen figurába is belebotlottam, és nem kellemes élmény, amikor rájövök, hogy jobb, ha ritkítom a közös kávézásokat. Ők nem a homokos tengerpart és a kellemes klíma miatt élnek itt, bár ezt mondják. Biztosan mindenkinek van olyan ismerőse vagy rokona, aki pár év külföld után nem találja a magyar szavakat. Mi meg ezt mindig kiröhögtük, hogy baszki, ilyen nincs! Hát tudod mit? VAN! Sajnos nálam is van, és egyre gyakoribb. Pokoli érzés, amikor írok, fogalmaznék, és nem jutnak eszembe szavak, sírni tudnék néha. Valóban elkopnak a szavak, ha nem használod őket folyamatosan. Most már én is értem, hogy milyen ez, pedig csak pár hónapja vagyok itt. Óriási előny, hogy az Internet világában élek, de egy idő után a mail, a Facebook, és a Skype nem pótolja a valós embereket. Nem pótolja az érintést, a mosolyt, a hangot, és minden mást, amitől feltöltődhetnék. Be kell érnem a technikával, és ez néha ultra kemény. Az érem másik oldala pedig az, hogy ha olyan nagyon szarul lennék, vagy netán befordulósabb napom van, pláne óriás szeretethiányban szenvednék, akkor semmi mást nem kell csinálnom, mint kinéznem az ablakomon, vagy elmenni a pálmai kikötőig, ami egy köpésre van tőlem. Még ma sincs honvágyam, nem akarok hazamenni, nem ez hiányzik! Az hiányzik, hogy fizikailag senkivel sem tudom megosztani az ÉLETEMET! És ha ezt valaki, egy végtelenül szélsőséges érzelmi beállítottságú embertől, esetünkben tőlem, nem érti, akkor javaslom neki, hogy vonuljon el egy helyre tök egyedül, akár csak két hétre is, rögtön érteni fog engem. A sok új ismerős, ahogy jöttek, úgy el is koptak. Kevesen maradtak mellettem, mint pl. Mónika. November elején egy véletlen találkozás által ismertük meg egymást. Épp a parton ücsörögtem, élveztem a csodás tájat és néztem a hajókat a kikötőben és a nyílt tengeren, amikor jött egy idősebb pasi egy vacak kutyát sétáltatni. El is döntötte az úr, hogy én beszélem a nyelvét, és tolta a szövegét franciául. Nos, akkor én meg elővettem a magyart és mondtam, hogy – Sajnálom, de franciául még nem beszélek, te beszélsz magyarul? – My wife is hungarian ( ford: a feleségem magyar) – Mi vaaan? – Tudjuk, hogy kicsi a világ, de ennyire? És intett, hogy menjek vele. Mit tagadjam volt bennem némi félsz, hogy hova visz az öreg. „Öreg”, nem olyan öreg, de jócskán ötven fölötti. A sötét lépcsőházban botorkáltunk és csak intett, hogy kövessem. A kutya jelenléte adott némi nyugalmat, hogy talán nem vágja el a torkom. Aztán beértünk egy nagyon szép lakásba, és a pasi már nyúlt is egy üveg Hennessy és poharak után. Kimentünk a teraszra, ami óriási volt, és olyan panorámát nyújtott a tengerre és a spanyol király nyári birtokára, mintha egy film díszletei lennének. Néhány perccel később pedig frissen mosott, vizes hajjal megjelent Mónika, aki a húszas évei végén jár, tehát az öreg az apja is lehetne. De, mint tudjuk, a kor nem számít. A hapsi bemutatott Mónikának és közölte vele – Na, tessék! Hoztam neked egy barátnőt, most már lesz kivel beszélgetned és unatkozni sem fogsz. Azt hiszem azzal a véleményemmel Mónika is egyet ért – így több hónap távlatából -, hogy a pasija már bánja, hogy hazavitt engem, mert attól a pillanattól mi kemény csapatot alkottunk. Mónika közel nyolc éve lakik már a szigeten a kisfiával, és ők Szlovákiát hagyták el egy szebb és nyugodtabb élet reményében. A számításai nagyjából be is jöttek, de ő sem felhőtlenül boldog. Szegény öreg nem tudta kit is cipelt haza élete párjához, új barátnő gyanánt akkor este, mert ettől fogva Mónika szép lassan távolodott tőle, és a vége szakítás lett, több év után. Végre volt valaki, akivel megbeszélhette a romokban lévő kapcsolatát, és pár hónap alatt meg tudta magát erősíteni annyira, hogy képes legyen a kilenc éves fiával új, szabad életet kezdeni. Tőlem csak azt kapta Mónika, hogy meghallgattam és mellette voltam, de a döntéseket és lépéseket neki kellett meghoznia és megtennie. De vissza a mába. Mónika most hazautazik néhány napra, és rám bízza az autóját, ami mérete és ára alapján majdnem a luxus kategóriába tartozik. Kaptam egy óriási szabadságot, bizalmat, és egy állati nagy felelősséget, de nagyon jól esik. Így a több hónapi írás után, most sorra keresem meg a szigeten azokat a helyeket, amiket még nem láttam. Éppen töltöm magam, felfedezek, és végre érzem, hogy itt vagyok. Szóval ki az a hülye, aki egy állati gyors és megbízható autóval – a szigeten bárhol járva -, úgy érzi, hogy haza akar menni? De, amikor nincs a kis fenekem alatt autó, akkor is így érzek. Tudom, hogy itt a helyem, és imádok itt élni. Már nem tudok úgy végig menni az utcán – akár csak a közeli boltig -, hogy ne köszönne rám néhány ember. A sarkon lévő ír kocsmában dolgozó lányok mindig messziről integetnek és mosolyogva kívánnak szép napot. Amikor már unom a főzést és azt, hogy magamról kell gondoskodnom, akkor mindig hozzájuk megyek. Isteni a kajájuk és itteni viszonylatban olcsó, és pont úgy főzik a cafe con lecce-t, (ford: tejeskávé) ahogy én szeretem. Maximális odafigyelést és kedvességet kapok, és feltöltenek energiával minden tekintetben. Mindig tömve van a hely, és remek a hangulat. Tipikus angol törzshely. A mosoda, a fodrász, a bank, a park és a tenger. Minden csak karnyújtásnyira van, mégis csendes és biztonságos környék. Itt télen és nyáron is ugyanannyi ember van. Tulajdonképpen egy angol kolónia közepén élek. A legtöbbjük idős vagy középkorú, nagyon jó fejek. Azonnal megjegyeznek és mindig nagy mosollyal köszönnek. Több hónap után most jutottam el arra a pontra, hogy élvezem az életemet. Hálás vagyok a sorsomért, hogy itt lehetek, és a végtelen nyugalom megadta a kérdésemre a választ. Az én munkám az, hogy írok, és ez a munka az eddigiek közül a legkeményebb, ugyanakkor ezt élvezem a legjobban. ADHATOK! Konkrétan magamat adom. Mediterrán élet szex nélkül Miért nem pasizom, amikor szabadon megtehetném? Azért, mert nincs rá igényem. Ebben a korban az ember – legalább is én – már nem a mennyiségre megy, hanem a minőségre. A jó minőség pedig olyan ritka. Ennyi idősen már van akkora rutinom, hogy néhány perces beszélgetésből levágjam az adott pasit. Nyitott vagyok én, de még megfelelő szexpartnert is nehéz találni. Volt olyan önjelölt, aki elég sok követ megmozgatott azért, hogy ledöntsön a lábamról, és nem azért mondtam nemet, mert nem volt jó a pasi, vagy mert nem kívántam, de kívántam. Azért mondtam nemet, mert ő nem az a személyiség, aki be tudta volna tartani a játékszabályokat. Még csak a közelemben sem járt, amikor már beleártotta magát a dolgaimba. Pillanatok alatt kipöckölte volna Kornélt az életemből, miközben őt itthon várja a barátnője. Én tiszteletben tartottam az ő kapcsolatát, de ezt fordítva a legcsekélyebb mértékben sem kaptam vissza. Rossz húzás volt a részéről olyat mondani, hogy innentől kezdve majd ő vigyáz rám! Tudok én magamra vigyázni, ha pedig mégis szükségem lenne ilyesmire, akkor köszi, de van már, aki vigyázzon rám, és amilyen gyorsan csak lehetett, meg is szabadultam ettől a pasitól, és így sem volt egyszerű. Van már annyi rutinom, hogy lássam előre, nem lesz jó vége ennek a kalandnak, így bele se megyek. Nem kell a bonyodalom, a fölösleges hiszti, és fondorlatos kis próbálkozások, pont ezek elől menekülök. Viszont, ha belefutnék egy olyan pasiba, aki valóban tisztelne, és tudná, hogy hova rakja magát, akkor lehet, hogy nem gondolkodnék, de ezen a szigeten ennek esélye igen csekély. A spanyol pasik alacsonyak és azonnal birtokolnak levakarhatatlanul, valamint a híresztelésekkel ellentétben, nem jók. Ők simán átnézik a barátnőjük telefonját, e-mailjét, és még azt is megszabják, hogy kivel barátkozzon és kivel ne. Nekem ez egy kicsit arabos hozzáállás. Az angolok és németek meg ugye nem épp a legvonzóbbak, így sok más választás nem is igen marad. Mindig is tudtam, hogy a magyar pasik a legjobbak. Hiába beszélném a külföldi pasim nyelvét, akár perfekt szinten, sohasem értenénk meg egymást igazán és valójában. Más a kultúra, más a neveltetés, más az értékrend, még akkor is, ha sok dologban azonos a gondolkodásunk és lelkületünk. Vagy tényleg túl magasra raktam a mércét, és be kéne érnem valami középszerű pasival? Neeem! Én a legjobbat szeretném! Újra felfedezem a szigetet Említettem, hogy Mónika autójára „babyszitterséget” vállaltam, nagyon szívesen. Az első dolgom az volt, hogy olyan helyeket keressek a szigeten, amit eddig még nem láttam, vagy már nem emlékszem rá. Félreértés ne essék, hiszen itt minden gyönyörű és megunhatatlan, de kell az új felfedezésének élménye is, mert ez által élem át azt az érzést, amit akkor, amikor először voltam itt. Konkrétan a csoda élményét kezdtem most el újra keresni, és hála az égnek, csodából itt van bőven. Először azért mégis az ismert területen autóztam, hiszen meg kellett ismernem a nagy autót, hogy érezni is tudjam. Aztán nekivágtam az új helyek becserkészésének. Elviekben én jártam már pl. Cala Ratjada-ban, de nem emlékeztem rá. Most megkerestem, és az egyik kedvencem lett. Ez a hely kicsit a Tihanyi Apátság sétányához hasonlít, csak itt tenger veszi körbe a sziklás sétányt, ami kacskaringós és nagyon hosszú. Kávézók, éttermek, butikok, ékszerboltok sorakoznak végig. A tenger végtelen látványa pedig a pálmafák mentén, elvarázsolja az embert. Órákig ültem az egyik kávézó teraszán, és írás közben a kikötőbe érkező hajókat fotóztam, és napoztam. Egy üvegfenekű hajó túrára szívesen beneveznék, de egyedül ehhez semmi kedvem.