Miért tudjuk olyan nehezen megélni az adott pillanatot?
Szinte a csapból folyik az a mondat, hogy élj a mának. Hallottad már ezerszer, és büszkén állítják sokan, hogy ennek megfelelően is élnek, de közben meg nem így van. Ennek a mondatnak a jelentésével is csak vajmi kevesen vannak tisztában, és még kevesebben, akik képesek is rá, hogy mindig azt a percet éljék, amiben éppen vannak. Nehéz erre ránevelnie magát az embernek, de megéri. Ez is egy tanulási folyamat.
Képzeld el, ha mindenki mindig a mában élne, lehet, hogy nem is lennének gondjaink? Mert a gondokat mi generáljuk többek között azzal, hogy a múlton kesergünk, a jövőtől félünk, hogy mi lesz akkor ha, mi lesz akkor ha…. és így szép lassan eltávolodunk a mostantól, de annyira, hogy már észre sem vesszük, csak a tünetét, ami azt mutatja, hogy szinte semmi sem jó körülöttünk.
Ennek van egy másik oldala, amikor valaki a múltban él, a jövőt várja, de közben szinte csak jó dolgok peregnek a fejében lévő vetítővásznon. Viszont ha abból indulunk ki, hogy a múltad a jelened, tehát ha a múltban jó dolgokat éltél meg, akkor ezt a jó rezgést viszed bele a jövőbe, és így akkor a jelenbe is, tehát aki pozitívan gondolkozik mindegy hogy a múltban vagy a jövőben él, a jelene is jó lesz?!
Évekkel ezelőtt én is hajlamos voltam arra, hogy a múlton rágódtam, a jövőben vártam valamit, de azokon a dolgokon, amikben épp benne voltam, szinte csak átsiklottam. Fizikailag a részese voltam a dolgoknak, de lélekben teljesen máshol jártam. Egy idő után pedig azt kezdtem érzeni, hogy már semminek sem tudok úgy örülni, mint régen, nem dob fel semmi sem igazán, és még kritikusabb lettem, leginkább önmagammal szemben.
Ismerős ez neked is? Voltál már ilyen helyzetben, állapotban? Akár tartósan is? Szörnyű érzés, amikor egy mondat, egy helyzet kapcsán szembesülünk azzal, hogy rosszul éltük meg az életünket, akár évekig is. Viszont, választ kapunk arra, hogy miért nem találtuk a helyünket soha sehol, miért akartunk menni már akkor valahonnan, amikor épp, hogy csak megérkeztünk. Miért voltunk feszültek, és ugrottunk minden apróságra, ok nélkül.
Hosszú volt a folyamat, amíg leesett, hogy mit csinálok, vagyis mit nem, aztán a felismerés fájdalma után tudatosan figyeltem arra, hogy mindig azzal foglalkozzak agyban és lélekben, ami épp előttem van. Amikor pedig eljutottam odáig, hogy rutinná vált megélnem a körülöttem lévő valóságot, és teljes mértékben a részese is voltam az életemnek, csodák történtek. Tudatosabb, türelmesebb, és érzékenyebb lett minden mozdulatom és gondolatom. Arról nem is beszélve, hogy sokkal többet mosolygok.
Te hányszor szembesültél már azzal, hogy nem éled meg az adott pillanatot, helyzetet, élményt, érzést?
Milyen hatással volt rád a felismerés?
Megérintett annyira a szembesülés, hogy változtattál, és nagyon tudatosan rászoktattad magad arra, hogy csak az számít, ami most történik? A múlt elmúlt, a jövő még messze van, de te most vagy itt a MOSTBAN!? Te megtanultad már, hogy csak a MOST a fontos?
Oszd meg velünk a gondolataidat a bejegyzés alatt!
